A lemenő Nap bíborszínűre festette a végtelenbe tartó út két oldalán álló tanúhegyek hátterét adó eget. A titokzatos Utazó porfelhő kíséretében tűnt fel a távolból, az Irodalmár és a Fizikus a verandán ültek. Ördögszekerek gurultak el a megszürkült deszkakorlát előtt, a szél a rég elporladt sziklákat megidéző homokot fel-felkapta a vénségesen vén aszfaltcsík repedéseiból. Az Irodalmár és a Fizikus meghallották a puha dohogást, ahogy az Utazó közelebb ért. Emlékeiket kutatták, mikor járt erre utoljára motoros. Az Utazó letámasztotta poros, a hosszú vándorlástól megviselt Suzukiját egy autóroncs mellé - évek óta a fogadó mellett állhatott. Az Irodalmár és a Fizikus csodálkozva méregették, fura szerzet volt, ilyen még nem járt errefelé. Legfeljebb bányászok, részeg hajléktalanok, és bölcsészeket szapuló mérnökök, de ez új volt. Az Irodalmár csak rezignáltan intett, italok hűtőben a pult mögött, a Fizikus még utánaszólt, hozzon nekik is. Az ír Whiskey-vel átitatott éjszaka után az Utazót már Szociológusként búcsúztatták - a Fizikus még idézett is: I think this is the beginning of a beautiful friendship. 

Ekkortól már a Szociológus gyakran járt az elhagyatott fogadóban, mindíg szívesen látták. Egyszer aztán már el sem ment: hogy ez mikor volt, már senki sem tudja. Együtt várják a soha be nem térő vendégeket, egymásnak mesélnek a petróleumlámpa pislákoló fényénél, és néha egy-egy öreg motor hangját verik vissza a kopár tanúhegyek meredek sziklafalai...