Piros, és ha megnyomom, fáj. A másik oldalon is. (Úgy érzem, nyár van.)
Az egész tegnap kezdődött, amikor gyanútlanul leültem az egyetem atomreaktora mellé. Szépen sütött a nap, így hát jó ötletnek tűnt.
Közben az épületen egy sziréna időről időre bekapcsolt: sziréna - sziréna - sziréna - csönd - sziréna - csönd - sziréna - sziréna - csönd. De én nem aggódtam, mert hát milyen hülyeség lenne, ha azért szirénázna, mert aggódni kéne…
Eltelt egy óra, és én még ott ültem. Már elkezdtem pirosodni, egy kicsit már viszketett is, de még mindig nem tudatosult bennem, hogy ez netán az engem érő hatalmas elektromágneses sugárzás szövetroncsoló hatása lenne. Az volt.
Akadt még mit olvasnom, még maradtam. Eltelt még egy óra. Lassan megjelent pár felhő az égen – a kis árnyékhoz enyhe szellő is társult, és én élveztem a hűvöset a bőrömön. Ez meglepett, és ekkor rájöttem, hogy fáj a bőröm. Levettem a napszemüveget, és megláttam, hogy megégtem.
Ekkor jöttem csak rá, hogy most már nagyjából nyár van, és nem kéne a napon ülnöm. Túl későn; tegnap nagyon leégtem.
Miközben ezt a felfedezést tettem, a csavarhúzós emberek valószínűleg már befejezték az új riasztó installálását, és a biztonsági kamerák rögzítésébe kezdtek…